Budapesten születtem és ott is nőttem fel. Az iskolaéveimet még a kommunizmus árnyékolta be. Kisdobosnak még felavattak, úttörőnek már csak fű alatt. Az úttörők 12 pontjával kezdődött az egész... Alapvetően a 4-ik és a 12-ik ponttal voltak problémáim. Az esküt komolyan vettem és úgy gondoltam, aki esküt tesz, hogy ezt a szocialista formát megvédi és utána kommunista lesz az nem normális. Társaimmal ellentétben ezt szóvá is tettem, ami a következő évemet nagyon megnehezítette. Szerencsére jött a változás szele és utána már senki sem akart a párt tagja lenni.
Ez a hozzáállás késöbb is megmaradt és sok fejfájást okozott karrierem és életem építésében. Ha valami bajom volt megmondtam. Ha valamit nem értettem, akkor nem akartam megtenni. Visszatekintve büszke vagyok magamra. Sokkal messzebbre juthattam volna, ha feladom az elveimet, mint sokan mások, de így legalább a lelki békém adott.
20 évesen realizáltam, hogy szép hazánk velejéig romlott vezetésében nagy változás nem fog történni. Az embereket félrevezetik, dezinformálják és az egykor oly büszke nemzet, melynek tagjai oly sok nagyszerü koponyát adtak a világnak, lassan menetelő birka nyájjá züllik.
Nem az egyén hibája ez. Mikor sok évvel késöbb mentem az 5 éves fiamért az óvodába munka után és a busz elakadt a tüntetők ezreinek sodrában a Blaha környékén, nem értük aggódtam hanem, hogy időben odaérjek a fiamért. Ekkor láttam be, ha nem változtatok, akkor én is beállok a sorba.
Végül eladtam mindent és külföldön kezdtem új életet. Nem volt könnyű... Középvezetőből mosogató fiú, majd bárban kisegítő lettem. A billentyűzet helyett seprűt és felmosót ragadtam... de túléltem.
Kitartottam az elveim mellett. Bár most már egy kicsivel demokratikusabb országban élek, követem a híreket és nap mint nap gondolkozom, hogyan lehetne, szebbé-jobbá tenni hazánkat. Vagy adott esetben bármelyik másikat, ahol a nép is úgy akarja.
Ezeket a gondolatokat osztom most meg...
